Yifan
A liftben senki sem tartózkodott,
senki nem volt a környékünkön. Legközelebb csak arra eszméltem fel, hogy már a
felvonó falának csapódott hátam és éhes ajkak marták párnáimat. Gondolkodás
nélkül karoltam át az előttem álló férfi derekát, egyre közelebb húzva magamhoz
és ugyanolyan hévvel viszonoztam csókjait. Ujjaival erősen markolt tincseim
közé, miközben még inkább neki akart préselni a falnak, de amint készültem
arra, hogy megszabadítsam zakójától, megállt a lift és lassan nyílni kezdett ajtaja.
Két másodperc alatt rendeztük magunkat, mintha csak közösen utaznánk. Eléggé
sokan szálltak be, ezért össze kellett húzódnunk, párom valahogy elém került,
így bal karommal átkaroltam derekát és magamhoz húztam. Korántsem érdekelt,
hogy rajtunk kívül mások is voltak, mivel mindenki előre nézett, mi meg
hátul álltunk, így senki sem láthatott semmit. Ujjaimat bevezettem zakója alá,
lecsúsztattam kezemet egészen nadrágja széléig, majd ingét elkezdtem kihúzni,
hogy bőréhez érhessek. Lassan kerültek ujjaim bőre közelébe, míg hasára nem
simítottam tenyeremet. Egész teste megfeszült, mikor aprócska köröket kezdtem
leírni bőrén, ezzel is kínozva őt, de magamat is, mert nem ennyit
akartam, hanem sokkal többet, de tudtam, hogy még messze lesz a beteljesülés.
Fogyatkozni kezdtek az emberek, így
lassacskán elengedtem Junt és mikor a megfelelő emeletre értünk, mindketten
kiszálltunk a felvonóból, majd megindultunk párom irodája felé. Közben páran
elkapták, hogy egy-két papírt aláírjon vagy megnézzen, de tudtam jól, hogy
csupán kedvességből és mivel ő volt az osztályon a főnök, csak ezért állt meg
és intézte el a dolgokat. Már nagyon is a négy fal között akart lenni, ezt
onnan is tudtam, hogy öntudatlanul is, de többször végignyalt ajkain, meg
harapta be őket és mikor azt hitte nem figyeltem, tüzetesen végigmért. Úgy tűnik
hatásos volt a kis akció a liftben, mert nagyon ritkán láttam ilyennek, talán
maximum a kapcsolatunk legelején, de nagyon tetszett, hogy ennyire nem bírt
magával. Szinte üvöltött róla, hogy már nagyon nem itt akart lenni, de nem
köthette mindenki orrára, hogy éppen mire is készültünk az irodájában.
Mosolyogva sétáltam el mögötte, észrevétlenül simítottam végig fenekén és
mosolyogva hátrapillantva a vállam felett figyeltem, amint kínszenvedések közepette,
de aláírja a papírokat, míg én az irodája ajtaja mellett várakoztam. Egy perc
sem telt el, már nyílt is előttem az ajtó, majd miután beléptem,
meghallottam, ahogy a zár kattant mögöttem, egyből megfordultam és rátapadtam
Jun ajkaira. Az ajtónak nyomtam testét, miközben karjaival erőszakosan kezdte
leszedni rólam ruhadarabjaimat. Vigyorogva húztam magamhoz, majd irányítottam
az asztala felé, aminek nekinyomtam csípőjét, így teljesen egymásnak simultunk
és mindkettőnkből egy-egy nyögés távozott.
Elszakadt ajkaimról és még mindig
előttem állva kezdte el valahogy úgy rendezni a dolgait asztalán, hogy semmit
se törjünk el vagy nehogy valamit széttépjünk, mert nem kevés papír terült el a
falapon. Amint biztonságossá tette a terepet, már fel is ültettem rá és újra
ajkaira martam, miközben kezeimmel lefejtettem róla zakóját, majd ingét
kigombolni kezdtem. Nyaka kényeztetésébe kezdtem, ajkai közül egyre több nyögés
és sóhaj távozott, amik nem voltak olyan hangosak, mint otthon, mert nem akartuk
megkockáztatni a lebukást. Mikor már fedetlen felsőtestén simítottam végig
készültem megszabadítani magamat néhány ruhadarabtól, megcsörrent a mobilom.
Láttam Jun szemébe, hogy megint hoppon fog maradni, de helyette nyakára
tapasztottam ajkaimat és csókokkal borítottam el bőrét.
- Legyél csendben - suttogtam
fülébe, miközben előhalásztam telefonomat és felvettem. - Igen? - szóltam bele,
majd apró csókokkal leptem el párom nyakát, aztán elkezdtem lefelé haladni,
kezemmel pedig combját simogattam, majd elkezdtem megszabadítani nadrágjától. -
Az asztalomon vannak. A sárga dossziéban - válaszoltam titkárnőmnek, ahogy
ajkaimmal az előttem lévő férfi hasfalát kezdtem csókolgatni. - A kékben pedig
a többi van. Ne kérdezd, hogy került oda - mosolyodtam el, ahogy
felpillantottam páromra és láttam, ahogy minden erejével arra koncentrált,
nehogy egy hangot is kiadjon. - Rendben, Seolhyun, majd megyek. Igen, vele -
vigyorogtam és letéve a mobilt, már húztam is le Junról a nadrágot, majd magamról
levarázsoltam az inget.
Yixing
Tekintetem lassan járta végig Jongdae irodája üveges szekrényének minden négyzetcentiméterét, még véletlenül sem akartam kihagyni semmit sem. Bár legutóbbi ittlétemkor szétnéztem, azért korántsem figyeltem meg ennyire mindent. Akárcsak otthon nála, itt is rengeteg könyv volt, ám ezeken a polcokon csakis gazdasággal foglalkozóak. Őszintén bevallom, bíztam benne, hogy megtudok róla még valamit akár akaratlanul is, de úgy tűnt, erre nincs esély. Bár a telefonja hátterén én virítottam és őrzött egy képet rólunk, voltaképp ezeken kívül semmi személyest nem találtam. A szüleiről miért nincs egy fotó sem sehol? Puhán simítottam rá az üvegre, közben igyekeztem a könyvek címére koncentrálni mielőtt még olyat látok, amit nem akarok, de nem jártam sikerrel.
- Mi az? - kérdeztem halkan, mert másom rosszallóan rázta a fejét. Bár arcán tisztán kivehető volt mennyire nem talál valamit helyénvalónak, íriszeiben félelem, aggódás és... Sajnálat tükröződött, amiket szokás szerint nem tudtam hova tenni. Hirtelen felemelte kezét és az enyémre helyezte, mire olyan érzelemhullám csapott meg, hogy hátratántorodtam. Döbbenten meredtem tükörképemre, ami most már sajátom volt és próbáltam nem sírógörcsöt kapni a félelemtől. Összeszorult a tüdőm, nem kaptam rendesen levegőt, szemeim előtt összefolyt a világ és ezek hatására alig fél pillanattal később már a földön feküdtem.
- Yixing! - amint meghallottam Jongdae féltő hangját, még rosszabbnak éreztem az egész francos szituációt. Olyan mértékű rettegés kerített hatalmába, amit még legelső találkozásunk alkalmából sem tapasztaltam, így mikor hozzám akart érni, hogy segítsen, nem engedtem neki. Durván ütöttem félre felém nyúló karját, majd gyorsan felpattantam és a lehető legtávolabb húzódtam tőle. Egészen az íróasztalához simultam, pedig a hatalmas ablak még messzebb lett volna, de odáig képtelen lettem volna elmenni, így onnan pislogtam rá reszketve.
- Ne... Ne merészelj a közelembe jönni! - fakadtam ki, immár sírva. Nem is tudom mitől tartottam, elvégre sosem bánt velem erőszakosan, de rá se kellett néznem ahhoz, hogy ne minden másodpercben arra gondoljak, ki tudja, mit csinál velem mindjárt. Félve öleltem át testemet, ezzel is próbálva minél kisebbre összehúzni magamat, közben egyre jobban zokogtam.
- Kérlek, Yixing... Mondd mi a baj, így nem... Nem tudok segíteni... - füleimre szorítottam tenyereimet, hogy ne halljam hangját, de sajnos, így is tökéletesen hallottam mit mond, pedig nagyon is halk volt. Hevesen ráztam fejemet, szemeimet összeszorítottam, úgyhogy nem is érzékeltem, mikor elém lépett, de alig ért hozzám, rögtön arrébb ugrottam.
Sebesen mozgó mellkassal pillantottam rá, egyenesen a fekete íriszekbe, ahol értetlenségen kívül semmit mást nem láttam. Nem akart bántani, tudtam, de az agyamig ez nagyon nem jutott el. Fehér ingem ujjába töröltem folyton csorgó könnyeimet, közben lassan hátrálni kezdtem, hogy még távolabb legyek tőle, de nem figyeltem és megbotlottam az asztal előtti két szék egyikében. Jongdae gyorsan mozdult, erősen megmarkolta csuklómat, hogy megmentsen egy igen szép eséstől, majd magához rántott, végül átkarolt. Vállainak nyomtam kezeimet, hogy eltoljam őt magamtól, de határozottan tartott karjai között, nem eresztett. Zihálva, illetve még mindig sírva próbáltam szabadulni tőle, de kitartó volt, hosszú percekig ölelt jó szorosan és ennek megvolt a hatása, megnyugodtam. Még mindig szaporán vert szívem a félelemtől; egyrészt a férfitól, másrészt az esés miatt is, de sikerült lecsillapodnom kicsit. Szipogva szorítottam ujjaim közé sötét zakóját, arcomat nyakába temettem és bár lehiggadtam valamennyire, korántsem éreztem úgy, hogy minden rendben van. Olyan volt, mintha... A testem beletörődött volna, hogy neki Kim Jongdae karjai között kell lennie, holott nagyon nem rá vágyott. Valaki olyan karjaira vágytam, aki pont az ellenkezőjét éri el nálam.
Yifan
Ingem gombjait igazítottam a helyükre, miközben Jun is hasonlóképp tett, néhány méterrel arrébb. Ilyet még sosem csináltunk azelőtt, és talán többé nem is fogjuk megismételni, mert eléggé nagy kockázattal járt, viszont nagyon izgalmas volt. Mondhatni tilosban jártunk, de ez tetszett. A földről felkaptam nyakkendőmet és nekikezdtem a hosszú harcnak, hogy megkössem, de hirtelen két kézfej seperte félre kezeimet és megkötötte helyettem. Csak néztem, ahogy a férfias kezek dolgoznak, majd amint elkészült, lesimította az anyagot mellkasomon és ellépve tőlem kezdte el rendezgetni saját magát is. Pillanatokig csak figyeltem, ahogy öltözködött, majd mikor rám pillantott, gyorsan elnéztem a másik irányba és valamivel foglalkozni kezdtem. Mikor teljesen rendbe tettem magamat, párom felé fordultam, hogy egy aprócska csókot lophassak még tőle. Odaléptem hozzá és egy piciny csókot leheltem ajkaira, ami talán tovább tartott, mint egy másodperc.
- Tudod, hogy ezzel még nem rendeztél semmit sem - néz rám, miután elváltam ajkaitól.
- Persze, hogy tudom - mosolyodtam el. - De ez járt neked - simogattam meg arcát. - Otthon találkozunk - köszöntem el tőle, majd még az ajtóból visszanézve indultam vissza irodámba.
Ajkaimon egy hatalmas mosoly díszelgett, miközben lassacskán a megfelelő emeletre érkeztem. Tudtam jól, hogy otthon újra a rideg Jun fog várni, de egyszerűen olyan boldog voltam most, hogy semmivel sem lehetett elrontani a kedvemet. Talán valami meggondolatlanságot is tenni fogok nagy boldogságomban, de nem olyan eget verő dolgokat, mint például felmondani, hanem csak átrohanni az utcán vagy mit tudom én. Túlságosan fejembe szállt a boldogság éppen. A liftből kilépve megpillantottam Seolhyunt, amint egy nagyon fiatal sráccal folytatott beszélgetést. Mikor meglátta, hogy közeledek, felállt és a fiút is felém fordította. Nem sokkal volt alacsonyabb, mint én, világos barna haja kissé a szemébe lógott, de gyorsan eltüntette onnan őket, hogy lásson. A helyhez megfelelően volt öltözve; törtfehér zakót viselt, hozzáillő vászonnadrággal, arcáról sütött a boldogság. Kissé értetlenül néztem rá, mert szemeivel úgy vizsgált, mintha valami szupersztár lennék. Odaértem titkárnőmhöz, aki mosolyogva lépett el asztalától.
- Uram, hagyj mutassam be önnek Oh Heejunt. Az ő kézírását olvasta a napokban. Oh Heejun, ő itt...
- Wu Yifan, a leghíresebb kiadó vezetője, aki évfolyamelsőként végezte el az egyetemet, előbb diplomázott, mint szaktársai és amióta övé a kiadó, a könyvek eladása gyarapodott és minden író arra vágyik, hogy az ő kezei közül kerüljenek ki munkáit - szakította egyből félbe Seolhyunt és egy levegővel elhadart mindent, amit hatalmas szemekkel hallgattam. - Bocsánat - kapta egyből kezeit szája elé, amint lehajtotta fejét.
- Hát ezt még más szájából egyáltalán nem hallottam, de ezt is megéltem - mosolyodtam el, majd a Heejunhoz léptem. - Nagyon örülök a találkozásnak Heejun. Olvastam a munkádat és lenyűgöző - mondtam komolyan a fiúnak, mert tényleg így gondoltam. Felemelte fejét és kikerekedett szempárral tekintett rám.
- K-Komolyan? - kérdezte dadogva.
- Komolyan mondom. Az ilyenekkel nem szoktam szórakozni, de menjünk be az irodámba és beszéljük meg ott a továbbiakat. Seolhyun, ugye...
- Minden el lett már intézve - mosolygott rám titkárnőm, majd Heejun vállára téve a kezemet vezettem be irodámba, hogy az írásáról beszélgessünk.
Yixing
Üveges szemekkel bámultam magam elé a vállalat ebédlőjében pontosan ott, annál, a kör alakú asztalnál, ahol egyszer már ültem Jongdae-val, miután közöltem vele, orvos kell nekem, mert valami nincs rendben velem. Alig történt pár napja, mégis, mintha évekkel ezelőtt lett volna. Annyi dolog közbejött, hogy már meg se lepődöm azon, mást látok a tükörben, az üvegben néhanapján, pedig eleinte mennyire aggódtam azon, hogy megőrültem. Oké, szerintem őrült vagyok, nincs ezen mit szépíteni, de egyelőre lehetetlen, hogy ezzel foglalkozzak. Állásra van szükségem, hogy elmehessek Jongdae-tól, ám... Most jön a poén; nála kell dolgoznom, a közelében kell lennem ahhoz, hogy elszabaduljak tőle. Nagyon vicces, igaz? Halk sóhajok közepette támaszkodtam könyökömmel a fehérre mázolt falapra, ujjaimmal szemeimet, néha esetleg orrnyergemet masszíroztam, hát ha kitalálok valamit, de nem volt semmi ötletem. Ijedten rezzentem össze, mikor hangosan koppant előttem egy csésze Jongdae jóvoltából, de igyekeztem gyorsan rendezni vonásaimat, elégszer látott már riadtan.
- Köszönöm - suttogtam halkan, miközben óvatosan a bögre köré fontam reszkető ujjaimat. Megemeltem és rögtön meg is csapott a kedvenc teám illata, mire gondolkodás nélkül belekortyoltam. Leégett a nyelvem az érzett forróság miatt, testemet azon nyomban kiverte a víz, hiszen kivételesen egész melegem volt, bár ezt betudtam az alig negyedórája történt zokogásnak.
- Gondolom esélytelen, hogy elmond nekem, mi volt az irodában, igaz? - a férfi hangja kifejezetten számonkérő volt, ennyire még sosem érződött rajta, hogy tudni szeretné, mi van velem. Lesütöttem tekintetem, inkább a fehér asztalnak szenteltem pillantásomat, hogy ne kelljen válaszolnom a feltett kérdésre, csakhogy ez Jongdae-nek nem tetszett. - Yixing!
- Én se tudom! - fakadtam ki idegesen, közben rávágtam a kezeimben szorongatott csészét az alátétre. Dühösen meredtünk a másik íriszeibe, végül a velem szemben ülő volt az, aki először kifújta a levegőt, majd félrenézett. Még oldalról is láttam szemeiben, hogy mennyire rosszul esett neki, hogy rákiabáltam és bár nem terveztem bocsánatot kérni, ugyanis szerintem nem volt rá szükség, ajkaimon mégis akaratlanul kicsúszott a szó, mintha mindig is így végződött volna egy-egy ilyen beszélgetés. - Sajnálom.
- Annyira aggódom érted - lehelte halkan, erőtlenül. - Próbálok... Segíteni szeretnék neked, ezért is... Jobb, ha velem vagy - összevontam szemöldökömet az érthetetlen mondatokon, nagyon úgy tűnt, nem tudja, hogy hogyan is fejezze ki magát. Most ő volt az, aki megdörzsölte szemét, majd hirtelen felpattant és elsietett, kezében a mobiljával. Ugye nem fog valakit felhívni az én bajommal?
Feszültem dobbantottam párat lábammal, kezeimmel frusztráltam hajamba túrtam, így veselkedtem neki, hogy lehiggadjak, de nagyon nem ment. Egyre nyugtalanabb voltam, egyre jobban aggódtam amiatt, hogy mi lesz velem. Nincs semmim az ég világon. Rá voltam szorulva Jongdae segítségére és elismerem, hogy van köztünk egyfajta vonzalom, de holtbiztos, hogy most - jelenleg - semmit nem érzek iránta. A múltban bármi is volt... Az számomra már nem létező dolog. Fáradtan hajtottam fejemet az asztalra, majd magam elé bámulva apró mintákat rajzolgattam rá és közben minden bajt igyekeztem elmém egy irdatlanul eldugott részére tömöríteni. Bambán figyeltem a helyiségben ide-oda sétáló embereket, a legtöbb láthatóan pontosan tudta, hogy mit akar, melyik asztalhoz szándékozik leülni, kikkel akar enni. Nekem fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Igen, munka kellett, amit nagy valószínűséggel Jongdae-nak hála, kaptam. Igen, lakás kellett, de hogy azt mikor fogok szerezni, kész rejtély volt számomra. És utána? A szüleim nem... Nem ismertek fel, vagy isten tudja, Jongdae-val meg... Mégis mi lehetett volna? Nem is értem, minek szerepel minden egyes gondolatomban. Amúgy sem akartam semmin se agyalni. El kell tűnnöm innen.
Yifan
- Heejun, én nagyon ritkán szoktam elvarázsolódni ilyen gyorsan egy kézirattól, de a tiéd magával ragadott - mondtam az előttem ülő fiúnak, aki minden szavamat leste. - Lehengerlő az írásstílusod. Mióta írsz így komolyabban? Látszik, hogy nem két napja dobtad össze ezt az egészet, hanem sok álmatlan éjszakát töltöttél az íróasztalod felett - mosolyodtam el, ahogy magam elé idéztem azt az időt, amikor nekifogtam az írásnak, csak aztán rájöttem, hogy semmi tehetségem, így feladtam.
- K-Köszönöm - dadogta el a szót. - Hát kiskoromban sok mesét találtam ki, aztán a suliban is különböző irodalmi versenyre jártam, végül a középiskolában kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással. Az egyik tanárom volt az, aki biztatott, hogy folytassam, minden egyes kis szösszenetemet elolvasta és kijavította az esetleges hibákat. Kritikát is kaptam már, de semelyik mű sem tökéletes. A történet, amit benyújtottam ide, az a legelső írásom. Tizenhárom évesen írtam, azóta többször átfogalmaztam, átírtam, egyedül a történet cselekménye és szereplői maradtak meg. Mindig változtattam valamit rajta, mert sehogy sem tetszett, de erre a változatra mondta a tanárom, hogy ebből könyv fog készülni. Ha ezt nem mondja, akkor ma nem ülnék itt - mosolyodott el, ahogy mesélt magáról.
Figyelmesen hallgattam és néhány kérdés megfogalmazódott bennem.
- Hány éves vagy, Heejun? - kérdeztem kíváncsian. Abban biztos voltam, hogy nálam fiatalabb, de nem lehet annyira fiatal, mert így nem fogalmaznak a mai társadalom fiataljai.
- Idén töltöttem be a huszadik életévemet - felelte egyből, én pedig hatalmas szemekkel néztem rá. - Nem hitte, hogy ilyen fiatal vagyok, igaz? - mosolyodott el. - Bár nem sok a korkülönbség közöttünk.
- Ebben igazad van, de nem gondoltam, hogy még csak húsz vagy. Ez meglepett - mosolyodtam el. - Akkor egyetemre jársz gondolom.
- Igen. Szerkesztőnek készülök, ha esetleg az írás nem jön össze, akkor legalább a könyvek közelébe lehessek. Számomra ez a legfontosabb.
- Értem és... - hirtelen kopogtattak az ajtón. - Tessék - szóltam oda és kíváncsian vártuk, hogy ki is fog belépni, mert még volt egy csomó megbeszélnivalónk Heejunnal és nem akartam feltartani, meg nekem is haladnom kell a dolgommal.
A titokzatos látogató pedig nem volt más, mint "rég" nem látott párom. Mikor megláttam egyből elvigyorodtam és szerencsére Heejun éppen az ajtón bejövőt figyelte, így nem láthatta boldog fejemet. Megvártam, míg párom odaér hozzánk, és kicsit kérdően nézett rám, ezért felálltam.
- Oh Heejun, hagyj mutassam be a szerkesztő csapat vezetőjét, Kim Junmyeont. Ha minden jól megy, akkor az ő kezei közül kerül ki a könyved, ha pedig nem, akkor garantálni tudom, hogy a legjobbtól fogsz tanulni - mondtam hatalmas mosollyal az arcomon, miközben odasétáltam párom mellé és vállára tettem kezemet. - Junmyeon, ő itt Oh Heejun, ahogy hallhattad, egy tehetséges író, aki ha esetleg nem kerül ki a könyve, mindenképpen a szerkesztőségen szeretne elhelyezkedni. Ugyanolyan szenvedélyes a könyveket illetően, mint te - vigyorogtam hol az egyikre, hol a másikra.
- Nagyon örülök, Heejun. Hallottam már a könyvedről, bár még nem sikerült elolvasnom, mert egy bizonyos valaki, még mindig rajta ül - mosolygott a fiúra, majd egy pillantással rám nézett.
- Jól van na! Tehetek arról, hogy sok a... - és ekkor megcsörrent telefonom. Elléptem páromtól kissé és előhalásztam zsebemből a készüléket. Megláttam az illető nevét és a fülemhez emeltem a mobilt. - Mondd gyorsan, Dae. Nem nagyon érek rá - mondtam egyből és vártam, hogy barátom belekezdjen a dologba.
Yixing
Elmélázva döntöttem hátra a fejemet, szemeimet lehunytam és élveztem a szikrázó napsütést. Hihetetlenül jól esett a testemnek, illetve a lelkemnek is, hogy napfényben fürödhetek, legalább éreztem, hogy élek. Apró mosolyra húzódott szám, mikor gyerekzsivaj ütötte meg fülemet, majd kinyitva szemeimet meg is pillantottam a hangzavart okozókat és ettől, csak még jobban felfelé görbültek ajkaim. Vigyázva löktem egyet a hintán, amiben ültem, de amint megláttam, hogy egy kislány jön felém, rögvest megálltam, majd kiszálltam, hogy hadd játsszon ő és a park egyik legeldugottabb padjához sétáltam. Igyekeztem továbbra sem gondolni semmi, az életemet érintő dologra, viszont így, hogy már nem tudtam elfoglalni magam valamivel, gyorsan megrohamoztak problémáim emlékei. Ingerülten tűrtem fel ingem ujját a könyökömig, majd tenyereimmel térdemre támaszkodtam és bámultam magam elé, miközben lábam sebesen járt fel s alá. Tekintetem ismét a gyerekekre tévedt és alig telt egy néhány pillanat, újra megszállt a nyugalom. Kicsit megugrottam, amikor telefonom csengőhangja váratlanul megtörte a meghitt légkört, aztán, mikor megláttam ki hív, már sehol sem volt a nyugalmam. Nem húztam az időt, kinyomtam, de azon nyomban újfent megszólalt a készülék, mire majdhogynem földhöz vágtam, mint szoktam, ha róla van szó. Mély levegőt vettem, hogy némileg elérjem, lehiggadjak, majd fülemhez emeltem mobilomat és fogadtam a hívást.
- Egyedül szeretnék lenni - mondtam határozottan a vonal túlvégén lévőnek. Pár másodpercig csönd volt, azt hittem, Jongdae nem is fog próbálkozni, de tévednem kellett.
- Nem szeretném, ha egyedül lennél - a férfi hangja nagyon lágy és kifejezetten óvatos volt, gyanítom azért, mert félt, mi lesz a reakcióm. Őszintén bevallom, én sem tudtam. Egy hétköznapi, szótlan, nyugodt, unalmas srác voltam alig néhány napja, most meg úgy éreztem, totál kifordultam önmagamból. Hosszasan fontolgattam, mit válaszoljak erre, de Jongdae kitartó volt, nem tette le. - Nem jó neked, ha egyedül vagy. Félek, hogy... Legyél velem - szívem nagyot dobbant mellkasomban utolsó szavaira és önkéntelenül is, de elmosolyodtam. Ismételten csönd telepedett ránk, ám ezúttal nem volt nyomasztó, sőt, hallva a férfi halk lélegzetvételét a telefonon keresztül, tényleg megnyugodtam. Miért találom néha rémisztőnek, néha meg kedvesnek?
- Siettem. Nem igazán tudom, hol vagy-
- Lényegtelen. Mindig megtalállak - szakított félbe, majd a vonalat is bontotta. Kábán meredtem magam elé, aztán ahogy eljutott tudatomig, mit is mondott, megijedtem. Már megint. Félelem kerített hatalmába, mert ezekben a szavakban olyasfajta érzelmet éreztem, ami nem pozitív. Felziháltam, testem remegni kezdett és biztos voltam benne, hogy nagyon rosszul festek, ugyanis egy anyuka elég riadtan pillantott rám. Elindult felém, de akkor egy másik alak eltakarta előlem. Nem kevés időbe telt, mire össze tudtam tenni, hogy Jongdae áll előttem, vagyis már guggolt és figyelt aggódva.
- Szereztem orvost - suttogta csöndesen, miközben puhán végigsimított párszor térdemen, majd mellém telepedett. Egy pillanatra sem hagyta abba nyugtatásomat, ujjai lágyan cirógatták alkaromat, hátamat, végül magához ölelt, mikor látta, nem igen segítenek ezek semmit se.
- Ho-Hogy? - kérdeztem akadozva, erőtlenül és vártam, hogy válaszoljon, de nem tette. Forró arcom nyakának nyomódott, ahogy testéhez vont, orromba beférkőzött szokásos férfias illata és akaratlanul csináltam, de belemarkoltam ruhájába, hogy közelebb húzzam magamhoz, akárcsak az irodájában. Nem vágytam rá, hogy ilyen közel legyük egymáshoz, de képtelen voltam megállni, egyszerűen csak megtörtént és kész. Szótlanul ült mellettem egészen addig, míg valamennyire sikerült összeszednem magam, aminek nyilván köze volt ahhoz, hogy ő volt az, aki ott volt. Nem tudok kiigazodni saját magamon. Most jó, hogy ő az, vagy sem?
- Yixing, figyelj, én arra gondoltam, hogy... Hogy elviszlek orvoshoz. Nem... Nem normális, ami itt folyik - fáradtan hunytam le pilláimat szavaira, teljesen elengedtem testemet és nekidőltem. Arcomat még jobban nekipréseltem bőrének, majd bólintottam beleegyezésem jeléül. Csináljon velem, amit csak akar, nem érdekel.
Yifan
Figyelmesen hallgattam barátomat, amint éppen arról beszélt, hogy Yixing mennyire is furcsán viselkedett. Egyáltalán nem értettem miért is hívott engem ezzel, hogy ezt elmondja, mikor az lenne a legjobb, ha ezt az illetővel vitatnák meg, de ahogy kivetettem szavaiból, ez az opció nem volt valami sikeres. Csak hallgattam, ahogy elsorolt mindent az elmúlt napokból, hogy barátja mennyire nem ismer meg dolgokat, személyeket, valamikor megnyílik, most viszont újra bezárult a szíve előtte. Tényleg fura volt az egész szituáció, hogy így változtak a dolgok, hogy Yixing ennyire furcsa volt és sehogy sem illettek össze a kirakós darabjai.
- Yifan, nagyon aggódom érte. Nem tudsz esetleg egy orvost ajánlani? Rengeteg ismerősöd van és biztos akad közöttük egy, aki tudna Yixingen segíteni. Nem normális, ami vele történik - mondta Jongdae kétségbeesetten a telefon másik végén. Az asztalomhoz léptem és a papírok között kezdtem kutakodni, miközben vállammal a fülemhez tartottam a telefont, hogy halljam közben. Természetesen a kupac legalján találtam meg a megfelelő füzetet, amiben a fontos ügyfelek, illetve személyek nevei és elérhetőségeit tartottam.
Végigvezettem ujjamat a neveken, míg meg nem találtam a megfelelő személyt, majd letettem az asztalra a füzetet és ujjamat ott tartva szólaltam meg.
- Hívd fel Kim Minseokot. Nekem ő segített régen és ha éppen gond van, akkor őt hívom fel, hogy megbeszéljük a dolgokat. Tapasztalt és remekül kezeli az embereket.
- Isten vagy, Yifan - mondta Dae, majd lediktáltam neki a telefonszámát és a rendelőjét is. Meg sem várva, hogy mondjak még valamit, már tette is le a telefont. Fejemet csóválva süllyesztettem a készüléket zsebembe, majd felpillantottam és láttam, két kíváncsi szempárt. Heejun, úgy nézett rám, mint egy hat éves kisfiú, aki a tudást készült éppen magába szívni, hogy mindent tudjon. Jun meg... Ő inkább kérdően tekintett rám, de nem nagyon értettem miért, semmit rosszat nem mondtam.
- Valamilyen trauma érte régen, amiért orvoshoz kellett járnia? - bukott ki hirtelen a kérdés a fiúból, mire párommal egyszerre kaptuk a fejünket rá. Ezt senki sem kérdezte még ilyen nyíltan. Talán még senkinek sem mondtam el.
- Mondjuk azt, hogy egy kisebb depresszióba estem középiskolában, ez eléggé sokáig elhúzódott, majd eljártam hyunghoz és az egyetem végére kilábaltam belőle. Nem nagyon beszélek róla, mert nem kellemes emlék, de mára úgy ahogy elenyészett az egész dolog - vontam meg vállamat.
- Ohh, ne haragudjon! Nem azért kérdeztem, hogy elmesélje... - szabadkozott egyből Heejun.
- Nincsen semmi baj, Heejun. Ez már elmúlt. Ha egy ilyen miatt akadnék ki, akkor nem érdemelném meg az igazgatói posztot - mosolyogtam rá a fiúra. Szemem sarkából láttam, amint párom minden szó nélkül indult meg az ajtó felé, majd hallottam is, ahogy a falap bezáródott mögötte. A fiú értetlenül tekintett az ajtóra, majd kérdően pillantott rám.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte, ahogy az ajtóra mutatott.
- Nem - sóhajtottam. - Én rontottam el valamit, de már alakul a dolog. Hol is tartottunk? - kérdeztem, ahogy a székemhez léptem és leültem rá, úgy figyeltem Heejunt, amint újra beszélni kezdett magáról, majd áttértünk a könyvére.
Yixing
Pilláim megrebbentek, ahogy egy hűvösebb fuvallatot éreztem meg bőrömön, majd rögtön kinyitottam szemeimet, amint realizáltam, hogy a karomat simogatják. Lassan húzódtam arrébb Jongdae vállától, kábán körbepillantottam párszor, végül a férfin pihent meg pillantásom. Álmosan mértem végig padnak dőlt alakját, közben ő is hasonlóképp tett, aztán óvatosan ismét karomra csúsztatta balját.
- Mi történet? - kérdeztem halkan, miközben az figyeltem, hogy tenyere miképp cirógatja végig alkaromat. Libabőrös lettem érintésétől, de érdekes mód, most nem zavart. Talán azért volt ő is olyan körültekintő, mikor az előbb hozzám ért, mert már várta, hogy elküldjem melegebb éghajlatra.
- Elaludtál. Nekem meg nem volt szívem felébreszteni téged - apró mosolyra görbültek ajkai, majd puhán csuklón fogott és magához vont. Sebesen pislogva bámultam ádámcsutkájára, aztán állára, amikor újfent nekidőlve találtam magamat. - Yixing, emlékszel, mit mondtam neked, mielőtt elaludtál? - értetlenül húztam össze szemöldökeimet és inkább nem mondtam semmit se, fogalmam sem volt, mire gondol éppenséggel. - Az orvos...
Hirtelen hallgatott el, szerintem azt hitte, ismételten kényes témára tévedt, de bólintottam, hiszen ennyi elég volt, hogy eszembe jusson, mit is mondott, mikor megtalált. Megtalált... Hogyan? Még én sem tudtam, hogy hol vagyok, neki meg elég volt néhány perc. Nem, Yixing, nem gondolhatsz megint furcsa dolgokra, mert ismét halálra rémülsz. Nyílt a szám, hogy a folytatást kérjem tőle, mert tudtam én is nagyon jól, hogy kell az az orvos, de akkor hangos dudaszó, majd heves káromkodás csapta meg fülemet. Zavartan próbáltam átnézni a sűrű sövényen, ami a játszóteret ölelte körbe, de nem sikerült és nem csak emiatt. Jongdae határozottan, de ugyanakkor gyengéden fordította maga felé arcomat, mire rögvest leesett, hogy nem más dolgával kéne foglalkoznom, hanem a sajátommal.
- Jó? - csöndesen, de izgatottan tudakoltam tőle, milyen is. Szükségem volt rá, hogy kifogástalan legyen, mert nem hiszem, hogy én egyszerű eset lennék.
- Ahogy hallottam, igen. Legalábbis megbízom a legjobb barátom ítélőképességében. Ha szerinte megfelelő lesz, akkor biztos úgy lesz - érdeklődve tekintettem bele egyenesen a fekete szempárba, de nem az orvos miatt, hanem mert végre hallottam tőle valami személyeset. Vártam, hogy mondjon még valamit, de hallgatásba burkolódzott, csak figyelt sötét íriszeivel és kivételesen, ez sem zavart.
Megköszörültem torkomat, majd ezúttal jóval arrébb csúsztam a padon, aztán én is nekidőltem a háttámlának. Csönd telepedett ránk, s míg én a játszótéren rohangáló gyerekeket fürkésztem, ő engem. Éreztem magamon tekintetét és bár nem akartam, de önkéntelenül is felé pillantgattam szemem sarkából. Egy hosszabb odanézésem alkalmából észrevettem száján egy hatalmas mosolyt, majd a következő pillanatban keze térdemen landolt, mire elvörösödtem és gyorsan félretoltam tagját.
- Néha... Igazából sosem... Khm, sosem értelek, Yixing - szólalt meg suttogva a mellettem ülő jó néhány szótlan perc után. - Nem... Nem tudom követni a... Hangulatingadozásaidat - beharaptam alsó ajkamat szavaira, közben cipőm orrával piszkáltam az aprócska köveket a homokban, végül aztán csak ráfüggesztettem szemeimet hosszas mérlegelés után.
- Én... Semmit sem értek magam körül. Semmi sem... Semmi sem az, aminek én ismertem. És... Tudom, őrültségnek hangzik és elismerem, hülyeség, de... Nem hiszem, hogy... Hogy tényleg őrült lennék. Olyan valóságos minden, amire emlékszem. Nem lehet, hogy... Kizárt dolog, hogy a képzeletem játszott velem, de ha mégis... Ha mégis valami bajom van, akkor... Ezért van szükségem orvosra, Jongdae. Félek, hogy... Tényleg beteg vagyok.
Yifan
- Amint lehet befejezem a könyvet és, amint megegyeztünk a többiekkel, értesíteni fogunk mindenről - mondtam a fiúnak, miközben az ajtóhoz kísértem.
- Nagyon szépen köszönöm. Komolyan hálás vagyok. Már ez a beszélgetés is rengeteget jelent nekem - mosolygott végig és boldognak látszott.
- Ennek nagyon örülök. Ha tudok valamiben segíteni, nyugodtan hívd fel Seolhyunt és ő továbbítani fogja felém a kérésedet - álltunk meg az ajtóban. - Nagyon örültem a találkoznak és mindent elkövetünk, hogy kiadjuk a művedet - nyújtottam feléje jobbomat.
- Nagyon köszönöm, Yifan - fogtam meg kezemet mindkét végtagjával és kissé meghajolva megrázta.
- Én köszönöm, hogy beadtad hozzánk a kéziratot. Vigyázz magadra az úton.
- Még találkozunk - engedte el kezemet, majd integetve lépet ki az ajtón. Láttam, amint Seolhyunnak is megköszöni, hogy itt lehetett, majd a liftből még egyszer integetett és eltűnt a szemem elől.
- Seolhyun! - szóltam titkárnőmnek, miközben kiléptem az ajtón és az asztalához sétáltam.
- Igen? - pillantott fel rám a laptopjából és megálltak az ujjai a billentyűzet felett.
- Mikor van az utolsó megbeszélésünk ma? - kérdeztem és vele szembe megálltam, miközben a választ vártam.
- Ma... - kezdett el kutakodni a naptárában. - Négykor lesz az utolsó, ha jól halad minden, akkor legkésőbb fél hatkor végzünk.
- El tudnád intézni valahogy, hogy Jun kicsit később végezzen, mint mi? - kérdeztem kíváncsian. Tudtam, hogy titkárnőm bármit képes volt elintézni nekem, de talán ez volt a legnagyobb szívesség, amit kértem tőle.
- Ezt hogy érted? Van köze ahhoz, hogy Jun csak úgy kiviharzott tőled? - nézett értetlenül rám.
- Mondjuk azt, hogy most azt hiszi, nem bízom meg benne eléggé. Tudsz az édesanyámról gondolom, és az abból kialakuló depressziómat, nem mondtam el Junnak, mert nem akartam háborgatni a múltat, most meg... Egyszerűen kimondtam Heejun előtt a bajomat. Gondolom, most haragszik, amiért előbb elmondtam egy vadidegennek, mint neki - sóhajtottam egyet, miközben hajamba túrtam.
- Ohh, így már mindent értek. Meglátom mit tudok elintézni. Addig fejezd be Heejun kéziratait, mert ideje lenne továbbítani a többieknek is, hogy mielőbb el tudjuk dönteni, kiadjuk-e a munkáját vagy sem.
- Igenis! - tisztelegtem. - Néha úgy érzem, inkább neked kéne irányítani a kiadót, mint nekem - nevettem fel. - Nagyon köszönöm a segítséget, Seolhyun. Valahogy meg fogom hálálni a sok segítségedet és túlórádat. Ígérem - mosolyogtam, majd eltűntem az irodámba, hogy befejezzem a kéziratot. Ahogy a sorokat olvastam, teljesen belemerültem, fel sem tűnt az idő múlása, csak arra eszméltem fel, hogy titkárnőm kopogtatott, invitálva a megbeszélésre. Beültünk a hatalmas terembe és vártunk, amint beözönlenek a különböző osztályvezetők és asszisztensek, még egy-két gyakornok is kapott helyett, aztán nekiláttunk. Jun is ott ült közöttük, de jó messze tőlem, hogy véletlenül se kelljen rám néznie. Láttam rajta, hogy nagyon haragszik rám és meg is értettem, hiszen borzalmas élettársnak számítottam, mivel olyan dolgot osztottam meg valakivel, amit nem kellett volna és pont annak a személynek nem mondtam el, akinek kellett volna. Az új írókról esett szó, itt megemlítettem Heejun művét, próbáltam mindenkinek elmondani milyen is a könyv, hogy mennyire is elvarázsolja az embert, hogy ebbe a műbe bele kell adnunk mindenünket. Figyeltem közben mindenki reakcióját és láttam, hogy Jun mennyire is húzza a száját, hogy mennyire is nem tetszik ez neki. Nehéz csata lesz ez a nap...
- Mi az? - kérdeztem halkan, mert másom rosszallóan rázta a fejét. Bár arcán tisztán kivehető volt mennyire nem talál valamit helyénvalónak, íriszeiben félelem, aggódás és... Sajnálat tükröződött, amiket szokás szerint nem tudtam hova tenni. Hirtelen felemelte kezét és az enyémre helyezte, mire olyan érzelemhullám csapott meg, hogy hátratántorodtam. Döbbenten meredtem tükörképemre, ami most már sajátom volt és próbáltam nem sírógörcsöt kapni a félelemtől. Összeszorult a tüdőm, nem kaptam rendesen levegőt, szemeim előtt összefolyt a világ és ezek hatására alig fél pillanattal később már a földön feküdtem.
- Yixing! - amint meghallottam Jongdae féltő hangját, még rosszabbnak éreztem az egész francos szituációt. Olyan mértékű rettegés kerített hatalmába, amit még legelső találkozásunk alkalmából sem tapasztaltam, így mikor hozzám akart érni, hogy segítsen, nem engedtem neki. Durván ütöttem félre felém nyúló karját, majd gyorsan felpattantam és a lehető legtávolabb húzódtam tőle. Egészen az íróasztalához simultam, pedig a hatalmas ablak még messzebb lett volna, de odáig képtelen lettem volna elmenni, így onnan pislogtam rá reszketve.
- Ne... Ne merészelj a közelembe jönni! - fakadtam ki, immár sírva. Nem is tudom mitől tartottam, elvégre sosem bánt velem erőszakosan, de rá se kellett néznem ahhoz, hogy ne minden másodpercben arra gondoljak, ki tudja, mit csinál velem mindjárt. Félve öleltem át testemet, ezzel is próbálva minél kisebbre összehúzni magamat, közben egyre jobban zokogtam.
- Kérlek, Yixing... Mondd mi a baj, így nem... Nem tudok segíteni... - füleimre szorítottam tenyereimet, hogy ne halljam hangját, de sajnos, így is tökéletesen hallottam mit mond, pedig nagyon is halk volt. Hevesen ráztam fejemet, szemeimet összeszorítottam, úgyhogy nem is érzékeltem, mikor elém lépett, de alig ért hozzám, rögtön arrébb ugrottam.
Sebesen mozgó mellkassal pillantottam rá, egyenesen a fekete íriszekbe, ahol értetlenségen kívül semmit mást nem láttam. Nem akart bántani, tudtam, de az agyamig ez nagyon nem jutott el. Fehér ingem ujjába töröltem folyton csorgó könnyeimet, közben lassan hátrálni kezdtem, hogy még távolabb legyek tőle, de nem figyeltem és megbotlottam az asztal előtti két szék egyikében. Jongdae gyorsan mozdult, erősen megmarkolta csuklómat, hogy megmentsen egy igen szép eséstől, majd magához rántott, végül átkarolt. Vállainak nyomtam kezeimet, hogy eltoljam őt magamtól, de határozottan tartott karjai között, nem eresztett. Zihálva, illetve még mindig sírva próbáltam szabadulni tőle, de kitartó volt, hosszú percekig ölelt jó szorosan és ennek megvolt a hatása, megnyugodtam. Még mindig szaporán vert szívem a félelemtől; egyrészt a férfitól, másrészt az esés miatt is, de sikerült lecsillapodnom kicsit. Szipogva szorítottam ujjaim közé sötét zakóját, arcomat nyakába temettem és bár lehiggadtam valamennyire, korántsem éreztem úgy, hogy minden rendben van. Olyan volt, mintha... A testem beletörődött volna, hogy neki Kim Jongdae karjai között kell lennie, holott nagyon nem rá vágyott. Valaki olyan karjaira vágytam, aki pont az ellenkezőjét éri el nálam.
Yifan
Ingem gombjait igazítottam a helyükre, miközben Jun is hasonlóképp tett, néhány méterrel arrébb. Ilyet még sosem csináltunk azelőtt, és talán többé nem is fogjuk megismételni, mert eléggé nagy kockázattal járt, viszont nagyon izgalmas volt. Mondhatni tilosban jártunk, de ez tetszett. A földről felkaptam nyakkendőmet és nekikezdtem a hosszú harcnak, hogy megkössem, de hirtelen két kézfej seperte félre kezeimet és megkötötte helyettem. Csak néztem, ahogy a férfias kezek dolgoznak, majd amint elkészült, lesimította az anyagot mellkasomon és ellépve tőlem kezdte el rendezgetni saját magát is. Pillanatokig csak figyeltem, ahogy öltözködött, majd mikor rám pillantott, gyorsan elnéztem a másik irányba és valamivel foglalkozni kezdtem. Mikor teljesen rendbe tettem magamat, párom felé fordultam, hogy egy aprócska csókot lophassak még tőle. Odaléptem hozzá és egy piciny csókot leheltem ajkaira, ami talán tovább tartott, mint egy másodperc.
- Tudod, hogy ezzel még nem rendeztél semmit sem - néz rám, miután elváltam ajkaitól.
- Persze, hogy tudom - mosolyodtam el. - De ez járt neked - simogattam meg arcát. - Otthon találkozunk - köszöntem el tőle, majd még az ajtóból visszanézve indultam vissza irodámba.
Ajkaimon egy hatalmas mosoly díszelgett, miközben lassacskán a megfelelő emeletre érkeztem. Tudtam jól, hogy otthon újra a rideg Jun fog várni, de egyszerűen olyan boldog voltam most, hogy semmivel sem lehetett elrontani a kedvemet. Talán valami meggondolatlanságot is tenni fogok nagy boldogságomban, de nem olyan eget verő dolgokat, mint például felmondani, hanem csak átrohanni az utcán vagy mit tudom én. Túlságosan fejembe szállt a boldogság éppen. A liftből kilépve megpillantottam Seolhyunt, amint egy nagyon fiatal sráccal folytatott beszélgetést. Mikor meglátta, hogy közeledek, felállt és a fiút is felém fordította. Nem sokkal volt alacsonyabb, mint én, világos barna haja kissé a szemébe lógott, de gyorsan eltüntette onnan őket, hogy lásson. A helyhez megfelelően volt öltözve; törtfehér zakót viselt, hozzáillő vászonnadrággal, arcáról sütött a boldogság. Kissé értetlenül néztem rá, mert szemeivel úgy vizsgált, mintha valami szupersztár lennék. Odaértem titkárnőmhöz, aki mosolyogva lépett el asztalától.
- Uram, hagyj mutassam be önnek Oh Heejunt. Az ő kézírását olvasta a napokban. Oh Heejun, ő itt...
- Wu Yifan, a leghíresebb kiadó vezetője, aki évfolyamelsőként végezte el az egyetemet, előbb diplomázott, mint szaktársai és amióta övé a kiadó, a könyvek eladása gyarapodott és minden író arra vágyik, hogy az ő kezei közül kerüljenek ki munkáit - szakította egyből félbe Seolhyunt és egy levegővel elhadart mindent, amit hatalmas szemekkel hallgattam. - Bocsánat - kapta egyből kezeit szája elé, amint lehajtotta fejét.
- Hát ezt még más szájából egyáltalán nem hallottam, de ezt is megéltem - mosolyodtam el, majd a Heejunhoz léptem. - Nagyon örülök a találkozásnak Heejun. Olvastam a munkádat és lenyűgöző - mondtam komolyan a fiúnak, mert tényleg így gondoltam. Felemelte fejét és kikerekedett szempárral tekintett rám.
- K-Komolyan? - kérdezte dadogva.
- Komolyan mondom. Az ilyenekkel nem szoktam szórakozni, de menjünk be az irodámba és beszéljük meg ott a továbbiakat. Seolhyun, ugye...
- Minden el lett már intézve - mosolygott rám titkárnőm, majd Heejun vállára téve a kezemet vezettem be irodámba, hogy az írásáról beszélgessünk.
Yixing
Üveges szemekkel bámultam magam elé a vállalat ebédlőjében pontosan ott, annál, a kör alakú asztalnál, ahol egyszer már ültem Jongdae-val, miután közöltem vele, orvos kell nekem, mert valami nincs rendben velem. Alig történt pár napja, mégis, mintha évekkel ezelőtt lett volna. Annyi dolog közbejött, hogy már meg se lepődöm azon, mást látok a tükörben, az üvegben néhanapján, pedig eleinte mennyire aggódtam azon, hogy megőrültem. Oké, szerintem őrült vagyok, nincs ezen mit szépíteni, de egyelőre lehetetlen, hogy ezzel foglalkozzak. Állásra van szükségem, hogy elmehessek Jongdae-tól, ám... Most jön a poén; nála kell dolgoznom, a közelében kell lennem ahhoz, hogy elszabaduljak tőle. Nagyon vicces, igaz? Halk sóhajok közepette támaszkodtam könyökömmel a fehérre mázolt falapra, ujjaimmal szemeimet, néha esetleg orrnyergemet masszíroztam, hát ha kitalálok valamit, de nem volt semmi ötletem. Ijedten rezzentem össze, mikor hangosan koppant előttem egy csésze Jongdae jóvoltából, de igyekeztem gyorsan rendezni vonásaimat, elégszer látott már riadtan.
- Köszönöm - suttogtam halkan, miközben óvatosan a bögre köré fontam reszkető ujjaimat. Megemeltem és rögtön meg is csapott a kedvenc teám illata, mire gondolkodás nélkül belekortyoltam. Leégett a nyelvem az érzett forróság miatt, testemet azon nyomban kiverte a víz, hiszen kivételesen egész melegem volt, bár ezt betudtam az alig negyedórája történt zokogásnak.
- Gondolom esélytelen, hogy elmond nekem, mi volt az irodában, igaz? - a férfi hangja kifejezetten számonkérő volt, ennyire még sosem érződött rajta, hogy tudni szeretné, mi van velem. Lesütöttem tekintetem, inkább a fehér asztalnak szenteltem pillantásomat, hogy ne kelljen válaszolnom a feltett kérdésre, csakhogy ez Jongdae-nek nem tetszett. - Yixing!
- Én se tudom! - fakadtam ki idegesen, közben rávágtam a kezeimben szorongatott csészét az alátétre. Dühösen meredtünk a másik íriszeibe, végül a velem szemben ülő volt az, aki először kifújta a levegőt, majd félrenézett. Még oldalról is láttam szemeiben, hogy mennyire rosszul esett neki, hogy rákiabáltam és bár nem terveztem bocsánatot kérni, ugyanis szerintem nem volt rá szükség, ajkaimon mégis akaratlanul kicsúszott a szó, mintha mindig is így végződött volna egy-egy ilyen beszélgetés. - Sajnálom.
- Annyira aggódom érted - lehelte halkan, erőtlenül. - Próbálok... Segíteni szeretnék neked, ezért is... Jobb, ha velem vagy - összevontam szemöldökömet az érthetetlen mondatokon, nagyon úgy tűnt, nem tudja, hogy hogyan is fejezze ki magát. Most ő volt az, aki megdörzsölte szemét, majd hirtelen felpattant és elsietett, kezében a mobiljával. Ugye nem fog valakit felhívni az én bajommal?
Feszültem dobbantottam párat lábammal, kezeimmel frusztráltam hajamba túrtam, így veselkedtem neki, hogy lehiggadjak, de nagyon nem ment. Egyre nyugtalanabb voltam, egyre jobban aggódtam amiatt, hogy mi lesz velem. Nincs semmim az ég világon. Rá voltam szorulva Jongdae segítségére és elismerem, hogy van köztünk egyfajta vonzalom, de holtbiztos, hogy most - jelenleg - semmit nem érzek iránta. A múltban bármi is volt... Az számomra már nem létező dolog. Fáradtan hajtottam fejemet az asztalra, majd magam elé bámulva apró mintákat rajzolgattam rá és közben minden bajt igyekeztem elmém egy irdatlanul eldugott részére tömöríteni. Bambán figyeltem a helyiségben ide-oda sétáló embereket, a legtöbb láthatóan pontosan tudta, hogy mit akar, melyik asztalhoz szándékozik leülni, kikkel akar enni. Nekem fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Igen, munka kellett, amit nagy valószínűséggel Jongdae-nak hála, kaptam. Igen, lakás kellett, de hogy azt mikor fogok szerezni, kész rejtély volt számomra. És utána? A szüleim nem... Nem ismertek fel, vagy isten tudja, Jongdae-val meg... Mégis mi lehetett volna? Nem is értem, minek szerepel minden egyes gondolatomban. Amúgy sem akartam semmin se agyalni. El kell tűnnöm innen.
Yifan
- Heejun, én nagyon ritkán szoktam elvarázsolódni ilyen gyorsan egy kézirattól, de a tiéd magával ragadott - mondtam az előttem ülő fiúnak, aki minden szavamat leste. - Lehengerlő az írásstílusod. Mióta írsz így komolyabban? Látszik, hogy nem két napja dobtad össze ezt az egészet, hanem sok álmatlan éjszakát töltöttél az íróasztalod felett - mosolyodtam el, ahogy magam elé idéztem azt az időt, amikor nekifogtam az írásnak, csak aztán rájöttem, hogy semmi tehetségem, így feladtam.
- K-Köszönöm - dadogta el a szót. - Hát kiskoromban sok mesét találtam ki, aztán a suliban is különböző irodalmi versenyre jártam, végül a középiskolában kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással. Az egyik tanárom volt az, aki biztatott, hogy folytassam, minden egyes kis szösszenetemet elolvasta és kijavította az esetleges hibákat. Kritikát is kaptam már, de semelyik mű sem tökéletes. A történet, amit benyújtottam ide, az a legelső írásom. Tizenhárom évesen írtam, azóta többször átfogalmaztam, átírtam, egyedül a történet cselekménye és szereplői maradtak meg. Mindig változtattam valamit rajta, mert sehogy sem tetszett, de erre a változatra mondta a tanárom, hogy ebből könyv fog készülni. Ha ezt nem mondja, akkor ma nem ülnék itt - mosolyodott el, ahogy mesélt magáról.
Figyelmesen hallgattam és néhány kérdés megfogalmazódott bennem.
- Hány éves vagy, Heejun? - kérdeztem kíváncsian. Abban biztos voltam, hogy nálam fiatalabb, de nem lehet annyira fiatal, mert így nem fogalmaznak a mai társadalom fiataljai.
- Idén töltöttem be a huszadik életévemet - felelte egyből, én pedig hatalmas szemekkel néztem rá. - Nem hitte, hogy ilyen fiatal vagyok, igaz? - mosolyodott el. - Bár nem sok a korkülönbség közöttünk.
- Ebben igazad van, de nem gondoltam, hogy még csak húsz vagy. Ez meglepett - mosolyodtam el. - Akkor egyetemre jársz gondolom.
- Igen. Szerkesztőnek készülök, ha esetleg az írás nem jön össze, akkor legalább a könyvek közelébe lehessek. Számomra ez a legfontosabb.
- Értem és... - hirtelen kopogtattak az ajtón. - Tessék - szóltam oda és kíváncsian vártuk, hogy ki is fog belépni, mert még volt egy csomó megbeszélnivalónk Heejunnal és nem akartam feltartani, meg nekem is haladnom kell a dolgommal.
A titokzatos látogató pedig nem volt más, mint "rég" nem látott párom. Mikor megláttam egyből elvigyorodtam és szerencsére Heejun éppen az ajtón bejövőt figyelte, így nem láthatta boldog fejemet. Megvártam, míg párom odaér hozzánk, és kicsit kérdően nézett rám, ezért felálltam.
- Oh Heejun, hagyj mutassam be a szerkesztő csapat vezetőjét, Kim Junmyeont. Ha minden jól megy, akkor az ő kezei közül kerül ki a könyved, ha pedig nem, akkor garantálni tudom, hogy a legjobbtól fogsz tanulni - mondtam hatalmas mosollyal az arcomon, miközben odasétáltam párom mellé és vállára tettem kezemet. - Junmyeon, ő itt Oh Heejun, ahogy hallhattad, egy tehetséges író, aki ha esetleg nem kerül ki a könyve, mindenképpen a szerkesztőségen szeretne elhelyezkedni. Ugyanolyan szenvedélyes a könyveket illetően, mint te - vigyorogtam hol az egyikre, hol a másikra.
- Nagyon örülök, Heejun. Hallottam már a könyvedről, bár még nem sikerült elolvasnom, mert egy bizonyos valaki, még mindig rajta ül - mosolygott a fiúra, majd egy pillantással rám nézett.
- Jól van na! Tehetek arról, hogy sok a... - és ekkor megcsörrent telefonom. Elléptem páromtól kissé és előhalásztam zsebemből a készüléket. Megláttam az illető nevét és a fülemhez emeltem a mobilt. - Mondd gyorsan, Dae. Nem nagyon érek rá - mondtam egyből és vártam, hogy barátom belekezdjen a dologba.
Yixing
Elmélázva döntöttem hátra a fejemet, szemeimet lehunytam és élveztem a szikrázó napsütést. Hihetetlenül jól esett a testemnek, illetve a lelkemnek is, hogy napfényben fürödhetek, legalább éreztem, hogy élek. Apró mosolyra húzódott szám, mikor gyerekzsivaj ütötte meg fülemet, majd kinyitva szemeimet meg is pillantottam a hangzavart okozókat és ettől, csak még jobban felfelé görbültek ajkaim. Vigyázva löktem egyet a hintán, amiben ültem, de amint megláttam, hogy egy kislány jön felém, rögvest megálltam, majd kiszálltam, hogy hadd játsszon ő és a park egyik legeldugottabb padjához sétáltam. Igyekeztem továbbra sem gondolni semmi, az életemet érintő dologra, viszont így, hogy már nem tudtam elfoglalni magam valamivel, gyorsan megrohamoztak problémáim emlékei. Ingerülten tűrtem fel ingem ujját a könyökömig, majd tenyereimmel térdemre támaszkodtam és bámultam magam elé, miközben lábam sebesen járt fel s alá. Tekintetem ismét a gyerekekre tévedt és alig telt egy néhány pillanat, újra megszállt a nyugalom. Kicsit megugrottam, amikor telefonom csengőhangja váratlanul megtörte a meghitt légkört, aztán, mikor megláttam ki hív, már sehol sem volt a nyugalmam. Nem húztam az időt, kinyomtam, de azon nyomban újfent megszólalt a készülék, mire majdhogynem földhöz vágtam, mint szoktam, ha róla van szó. Mély levegőt vettem, hogy némileg elérjem, lehiggadjak, majd fülemhez emeltem mobilomat és fogadtam a hívást.
- Egyedül szeretnék lenni - mondtam határozottan a vonal túlvégén lévőnek. Pár másodpercig csönd volt, azt hittem, Jongdae nem is fog próbálkozni, de tévednem kellett.
- Nem szeretném, ha egyedül lennél - a férfi hangja nagyon lágy és kifejezetten óvatos volt, gyanítom azért, mert félt, mi lesz a reakcióm. Őszintén bevallom, én sem tudtam. Egy hétköznapi, szótlan, nyugodt, unalmas srác voltam alig néhány napja, most meg úgy éreztem, totál kifordultam önmagamból. Hosszasan fontolgattam, mit válaszoljak erre, de Jongdae kitartó volt, nem tette le. - Nem jó neked, ha egyedül vagy. Félek, hogy... Legyél velem - szívem nagyot dobbant mellkasomban utolsó szavaira és önkéntelenül is, de elmosolyodtam. Ismételten csönd telepedett ránk, ám ezúttal nem volt nyomasztó, sőt, hallva a férfi halk lélegzetvételét a telefonon keresztül, tényleg megnyugodtam. Miért találom néha rémisztőnek, néha meg kedvesnek?
- Siettem. Nem igazán tudom, hol vagy-
- Lényegtelen. Mindig megtalállak - szakított félbe, majd a vonalat is bontotta. Kábán meredtem magam elé, aztán ahogy eljutott tudatomig, mit is mondott, megijedtem. Már megint. Félelem kerített hatalmába, mert ezekben a szavakban olyasfajta érzelmet éreztem, ami nem pozitív. Felziháltam, testem remegni kezdett és biztos voltam benne, hogy nagyon rosszul festek, ugyanis egy anyuka elég riadtan pillantott rám. Elindult felém, de akkor egy másik alak eltakarta előlem. Nem kevés időbe telt, mire össze tudtam tenni, hogy Jongdae áll előttem, vagyis már guggolt és figyelt aggódva.
- Szereztem orvost - suttogta csöndesen, miközben puhán végigsimított párszor térdemen, majd mellém telepedett. Egy pillanatra sem hagyta abba nyugtatásomat, ujjai lágyan cirógatták alkaromat, hátamat, végül magához ölelt, mikor látta, nem igen segítenek ezek semmit se.
- Ho-Hogy? - kérdeztem akadozva, erőtlenül és vártam, hogy válaszoljon, de nem tette. Forró arcom nyakának nyomódott, ahogy testéhez vont, orromba beférkőzött szokásos férfias illata és akaratlanul csináltam, de belemarkoltam ruhájába, hogy közelebb húzzam magamhoz, akárcsak az irodájában. Nem vágytam rá, hogy ilyen közel legyük egymáshoz, de képtelen voltam megállni, egyszerűen csak megtörtént és kész. Szótlanul ült mellettem egészen addig, míg valamennyire sikerült összeszednem magam, aminek nyilván köze volt ahhoz, hogy ő volt az, aki ott volt. Nem tudok kiigazodni saját magamon. Most jó, hogy ő az, vagy sem?
- Yixing, figyelj, én arra gondoltam, hogy... Hogy elviszlek orvoshoz. Nem... Nem normális, ami itt folyik - fáradtan hunytam le pilláimat szavaira, teljesen elengedtem testemet és nekidőltem. Arcomat még jobban nekipréseltem bőrének, majd bólintottam beleegyezésem jeléül. Csináljon velem, amit csak akar, nem érdekel.
Yifan
Figyelmesen hallgattam barátomat, amint éppen arról beszélt, hogy Yixing mennyire is furcsán viselkedett. Egyáltalán nem értettem miért is hívott engem ezzel, hogy ezt elmondja, mikor az lenne a legjobb, ha ezt az illetővel vitatnák meg, de ahogy kivetettem szavaiból, ez az opció nem volt valami sikeres. Csak hallgattam, ahogy elsorolt mindent az elmúlt napokból, hogy barátja mennyire nem ismer meg dolgokat, személyeket, valamikor megnyílik, most viszont újra bezárult a szíve előtte. Tényleg fura volt az egész szituáció, hogy így változtak a dolgok, hogy Yixing ennyire furcsa volt és sehogy sem illettek össze a kirakós darabjai.
- Yifan, nagyon aggódom érte. Nem tudsz esetleg egy orvost ajánlani? Rengeteg ismerősöd van és biztos akad közöttük egy, aki tudna Yixingen segíteni. Nem normális, ami vele történik - mondta Jongdae kétségbeesetten a telefon másik végén. Az asztalomhoz léptem és a papírok között kezdtem kutakodni, miközben vállammal a fülemhez tartottam a telefont, hogy halljam közben. Természetesen a kupac legalján találtam meg a megfelelő füzetet, amiben a fontos ügyfelek, illetve személyek nevei és elérhetőségeit tartottam.
Végigvezettem ujjamat a neveken, míg meg nem találtam a megfelelő személyt, majd letettem az asztalra a füzetet és ujjamat ott tartva szólaltam meg.
- Hívd fel Kim Minseokot. Nekem ő segített régen és ha éppen gond van, akkor őt hívom fel, hogy megbeszéljük a dolgokat. Tapasztalt és remekül kezeli az embereket.
- Isten vagy, Yifan - mondta Dae, majd lediktáltam neki a telefonszámát és a rendelőjét is. Meg sem várva, hogy mondjak még valamit, már tette is le a telefont. Fejemet csóválva süllyesztettem a készüléket zsebembe, majd felpillantottam és láttam, két kíváncsi szempárt. Heejun, úgy nézett rám, mint egy hat éves kisfiú, aki a tudást készült éppen magába szívni, hogy mindent tudjon. Jun meg... Ő inkább kérdően tekintett rám, de nem nagyon értettem miért, semmit rosszat nem mondtam.
- Valamilyen trauma érte régen, amiért orvoshoz kellett járnia? - bukott ki hirtelen a kérdés a fiúból, mire párommal egyszerre kaptuk a fejünket rá. Ezt senki sem kérdezte még ilyen nyíltan. Talán még senkinek sem mondtam el.
- Mondjuk azt, hogy egy kisebb depresszióba estem középiskolában, ez eléggé sokáig elhúzódott, majd eljártam hyunghoz és az egyetem végére kilábaltam belőle. Nem nagyon beszélek róla, mert nem kellemes emlék, de mára úgy ahogy elenyészett az egész dolog - vontam meg vállamat.
- Ohh, ne haragudjon! Nem azért kérdeztem, hogy elmesélje... - szabadkozott egyből Heejun.
- Nincsen semmi baj, Heejun. Ez már elmúlt. Ha egy ilyen miatt akadnék ki, akkor nem érdemelném meg az igazgatói posztot - mosolyogtam rá a fiúra. Szemem sarkából láttam, amint párom minden szó nélkül indult meg az ajtó felé, majd hallottam is, ahogy a falap bezáródott mögötte. A fiú értetlenül tekintett az ajtóra, majd kérdően pillantott rám.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte, ahogy az ajtóra mutatott.
- Nem - sóhajtottam. - Én rontottam el valamit, de már alakul a dolog. Hol is tartottunk? - kérdeztem, ahogy a székemhez léptem és leültem rá, úgy figyeltem Heejunt, amint újra beszélni kezdett magáról, majd áttértünk a könyvére.
Yixing
Pilláim megrebbentek, ahogy egy hűvösebb fuvallatot éreztem meg bőrömön, majd rögtön kinyitottam szemeimet, amint realizáltam, hogy a karomat simogatják. Lassan húzódtam arrébb Jongdae vállától, kábán körbepillantottam párszor, végül a férfin pihent meg pillantásom. Álmosan mértem végig padnak dőlt alakját, közben ő is hasonlóképp tett, aztán óvatosan ismét karomra csúsztatta balját.
- Mi történet? - kérdeztem halkan, miközben az figyeltem, hogy tenyere miképp cirógatja végig alkaromat. Libabőrös lettem érintésétől, de érdekes mód, most nem zavart. Talán azért volt ő is olyan körültekintő, mikor az előbb hozzám ért, mert már várta, hogy elküldjem melegebb éghajlatra.
- Elaludtál. Nekem meg nem volt szívem felébreszteni téged - apró mosolyra görbültek ajkai, majd puhán csuklón fogott és magához vont. Sebesen pislogva bámultam ádámcsutkájára, aztán állára, amikor újfent nekidőlve találtam magamat. - Yixing, emlékszel, mit mondtam neked, mielőtt elaludtál? - értetlenül húztam össze szemöldökeimet és inkább nem mondtam semmit se, fogalmam sem volt, mire gondol éppenséggel. - Az orvos...
Hirtelen hallgatott el, szerintem azt hitte, ismételten kényes témára tévedt, de bólintottam, hiszen ennyi elég volt, hogy eszembe jusson, mit is mondott, mikor megtalált. Megtalált... Hogyan? Még én sem tudtam, hogy hol vagyok, neki meg elég volt néhány perc. Nem, Yixing, nem gondolhatsz megint furcsa dolgokra, mert ismét halálra rémülsz. Nyílt a szám, hogy a folytatást kérjem tőle, mert tudtam én is nagyon jól, hogy kell az az orvos, de akkor hangos dudaszó, majd heves káromkodás csapta meg fülemet. Zavartan próbáltam átnézni a sűrű sövényen, ami a játszóteret ölelte körbe, de nem sikerült és nem csak emiatt. Jongdae határozottan, de ugyanakkor gyengéden fordította maga felé arcomat, mire rögvest leesett, hogy nem más dolgával kéne foglalkoznom, hanem a sajátommal.
- Jó? - csöndesen, de izgatottan tudakoltam tőle, milyen is. Szükségem volt rá, hogy kifogástalan legyen, mert nem hiszem, hogy én egyszerű eset lennék.
- Ahogy hallottam, igen. Legalábbis megbízom a legjobb barátom ítélőképességében. Ha szerinte megfelelő lesz, akkor biztos úgy lesz - érdeklődve tekintettem bele egyenesen a fekete szempárba, de nem az orvos miatt, hanem mert végre hallottam tőle valami személyeset. Vártam, hogy mondjon még valamit, de hallgatásba burkolódzott, csak figyelt sötét íriszeivel és kivételesen, ez sem zavart.
Megköszörültem torkomat, majd ezúttal jóval arrébb csúsztam a padon, aztán én is nekidőltem a háttámlának. Csönd telepedett ránk, s míg én a játszótéren rohangáló gyerekeket fürkésztem, ő engem. Éreztem magamon tekintetét és bár nem akartam, de önkéntelenül is felé pillantgattam szemem sarkából. Egy hosszabb odanézésem alkalmából észrevettem száján egy hatalmas mosolyt, majd a következő pillanatban keze térdemen landolt, mire elvörösödtem és gyorsan félretoltam tagját.
- Néha... Igazából sosem... Khm, sosem értelek, Yixing - szólalt meg suttogva a mellettem ülő jó néhány szótlan perc után. - Nem... Nem tudom követni a... Hangulatingadozásaidat - beharaptam alsó ajkamat szavaira, közben cipőm orrával piszkáltam az aprócska köveket a homokban, végül aztán csak ráfüggesztettem szemeimet hosszas mérlegelés után.
- Én... Semmit sem értek magam körül. Semmi sem... Semmi sem az, aminek én ismertem. És... Tudom, őrültségnek hangzik és elismerem, hülyeség, de... Nem hiszem, hogy... Hogy tényleg őrült lennék. Olyan valóságos minden, amire emlékszem. Nem lehet, hogy... Kizárt dolog, hogy a képzeletem játszott velem, de ha mégis... Ha mégis valami bajom van, akkor... Ezért van szükségem orvosra, Jongdae. Félek, hogy... Tényleg beteg vagyok.
Yifan
- Amint lehet befejezem a könyvet és, amint megegyeztünk a többiekkel, értesíteni fogunk mindenről - mondtam a fiúnak, miközben az ajtóhoz kísértem.
- Nagyon szépen köszönöm. Komolyan hálás vagyok. Már ez a beszélgetés is rengeteget jelent nekem - mosolygott végig és boldognak látszott.
- Ennek nagyon örülök. Ha tudok valamiben segíteni, nyugodtan hívd fel Seolhyunt és ő továbbítani fogja felém a kérésedet - álltunk meg az ajtóban. - Nagyon örültem a találkoznak és mindent elkövetünk, hogy kiadjuk a művedet - nyújtottam feléje jobbomat.
- Nagyon köszönöm, Yifan - fogtam meg kezemet mindkét végtagjával és kissé meghajolva megrázta.
- Én köszönöm, hogy beadtad hozzánk a kéziratot. Vigyázz magadra az úton.
- Még találkozunk - engedte el kezemet, majd integetve lépet ki az ajtón. Láttam, amint Seolhyunnak is megköszöni, hogy itt lehetett, majd a liftből még egyszer integetett és eltűnt a szemem elől.
- Seolhyun! - szóltam titkárnőmnek, miközben kiléptem az ajtón és az asztalához sétáltam.
- Igen? - pillantott fel rám a laptopjából és megálltak az ujjai a billentyűzet felett.
- Mikor van az utolsó megbeszélésünk ma? - kérdeztem és vele szembe megálltam, miközben a választ vártam.
- Ma... - kezdett el kutakodni a naptárában. - Négykor lesz az utolsó, ha jól halad minden, akkor legkésőbb fél hatkor végzünk.
- El tudnád intézni valahogy, hogy Jun kicsit később végezzen, mint mi? - kérdeztem kíváncsian. Tudtam, hogy titkárnőm bármit képes volt elintézni nekem, de talán ez volt a legnagyobb szívesség, amit kértem tőle.
- Ezt hogy érted? Van köze ahhoz, hogy Jun csak úgy kiviharzott tőled? - nézett értetlenül rám.
- Mondjuk azt, hogy most azt hiszi, nem bízom meg benne eléggé. Tudsz az édesanyámról gondolom, és az abból kialakuló depressziómat, nem mondtam el Junnak, mert nem akartam háborgatni a múltat, most meg... Egyszerűen kimondtam Heejun előtt a bajomat. Gondolom, most haragszik, amiért előbb elmondtam egy vadidegennek, mint neki - sóhajtottam egyet, miközben hajamba túrtam.
- Ohh, így már mindent értek. Meglátom mit tudok elintézni. Addig fejezd be Heejun kéziratait, mert ideje lenne továbbítani a többieknek is, hogy mielőbb el tudjuk dönteni, kiadjuk-e a munkáját vagy sem.
- Igenis! - tisztelegtem. - Néha úgy érzem, inkább neked kéne irányítani a kiadót, mint nekem - nevettem fel. - Nagyon köszönöm a segítséget, Seolhyun. Valahogy meg fogom hálálni a sok segítségedet és túlórádat. Ígérem - mosolyogtam, majd eltűntem az irodámba, hogy befejezzem a kéziratot. Ahogy a sorokat olvastam, teljesen belemerültem, fel sem tűnt az idő múlása, csak arra eszméltem fel, hogy titkárnőm kopogtatott, invitálva a megbeszélésre. Beültünk a hatalmas terembe és vártunk, amint beözönlenek a különböző osztályvezetők és asszisztensek, még egy-két gyakornok is kapott helyett, aztán nekiláttunk. Jun is ott ült közöttük, de jó messze tőlem, hogy véletlenül se kelljen rám néznie. Láttam rajta, hogy nagyon haragszik rám és meg is értettem, hiszen borzalmas élettársnak számítottam, mivel olyan dolgot osztottam meg valakivel, amit nem kellett volna és pont annak a személynek nem mondtam el, akinek kellett volna. Az új írókról esett szó, itt megemlítettem Heejun művét, próbáltam mindenkinek elmondani milyen is a könyv, hogy mennyire is elvarázsolja az embert, hogy ebbe a műbe bele kell adnunk mindenünket. Figyeltem közben mindenki reakcióját és láttam, hogy Jun mennyire is húzza a száját, hogy mennyire is nem tetszik ez neki. Nehéz csata lesz ez a nap...
